Természetgyógyászat

Ha megpróbáljuk egy mondatban összesűrítve meghatározni, akkor azt mondhatjuk, hogy: a természetgyógyászat olyan eljárások összessége, amelyek szelíden és holisztikus módon közelítve az em- berhez az önszabályozó mechanizmusok aktiválása révén segítenek a megelőzésben és a gyógyításban.

Hogy mit jelent ez a manapság oly divatos szó: holisztikus?
az embert és környezetét egységes egészként szemlélő, ősi gyökerekkel rendelkező gondolkodási és cselekvési rendszert. A holisztika értelmében az embert nem elszigetelt szervekből és ezektől függtlen lelki működésekből álló személyként, hanem a test–lélek–szellem–környezet egységében kell vizsgálni. A betegség nem csupán kórélettani elváltozás, hanem a beteg életútjában bekövetkező szükségszerű esemény a maga szimbolikájával és jelzéseivel. A holisztikus szemlélet szerint nem csupán a szervi vagy lelki sérülést kell helyreállítanunk, hanem ezeknek a jelzéseknek az üzeneteit is meg kell értenünk ahhoz, hogy meglássuk a történések okait. A terápia célja pedig egy harmonikus egyensúlyi állapot helyreállítása, illetve megtartása.

Ha megpróbáljuk a terápiás tevékenység oldaláról megragadni, akkor a természetgyógyászat felosztható klasszikus, újabbkori és távol-keleti gyógymódokra. A klasszikus módszerek képezik a természetgyógyászati terápia alapját: diéta, méregtelenítés, mozgás- és masszázsterápiák, gyógynövények használata stb. Az újabb kori módszerek általában csak komplexen, más módszerekkel együtt alkalmazva nyújtanak hatékony segítséget pl.: neurálterápia, enzim-terápia, manuális medicina, kineziológia stb. A távol-keleti gyógy- módok rendszerszerűek: mindegyikük a maga egységes filozófiai szemlélete szerint alkalmazza a különféle gyógyító eljárásokat (pl.:táplálkozási terápiát, mozgásterápiát, akupunktúrát, gyógyszerek és gyógynövények alkalmazását, egyéb, speciális módszereket).

Feltétlenül foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel is, hogy hol  van a helye a természetgyógyászatnak a betegellátásban. A hiva talos orvoslás és a természetes gyógymódokat alkalmazó szakem  berek közötti szakadék kialakulásához nyilvánvalóan hozzájárult az a tény, hogy a kilencvenes évek elején a “természetgyógyászok”  szinte ellenőrizhetetlenül kezdtek tevékenykedni. Ezt követően  1997-ben megszületett az új egészségügyi törvény és a természet-gyógyászattal kapcsolatos kormányrendelet. Ezek a jogszabályok a természetgyógyászatot az egészségügyi tevékenység szintjére emelik azáltal, hogy azt a hagyományos gyógyítási módszereket kiegészítő, meghatározott esetekben azokat helyettesítő gyógymódnak
tekintik. Tehát ma már pontosan megfogalmazott szabályok teszik lehetővé, illetve határolják be a természetgyógyászati tevékenység végzését. Megfelelő képzettséghez kötik a gyakorlatát hivatalos vizsgákkal.

Persze a szabályozás nem csak jogi, hanem etikai kérdéseket is felvet. A természetgyógyászoknak is van etikai kódexe, ami kitér  az orvos és betegek közötti kapcsolatra, részletesen megfogalmazza  a titoktartási, dokumentációs és szakorvosokkal való konzultációs kötelezettséget.

A lekiismeretes természetgyógyász sohasem lépi át gyógy  módja lehetőségeinek határait. Betege érdekében mindíg egyetér tésre törekszik a mai orvostudomány képviselőivel, akikkel csak közösen tud segíteni. Lehetséges, hogy egy napon majd egységes  lesz a gyógyítás, amelyben mindkét orvosi rendszer egymás mellett működik, mint a beteg érdekében összedolgozó, egymást kiegészítő módszerek.